I.                  GAZDASÁG, GAZDASÁGPOLITIKA, ANYAGI KULTÚRA:

1.     Az Anjouk gazdaságpolitikája, az érett feudalizmus Magyarországon:

Károly Róbert /I. KÁROLY/ (1308-1342) hatalomra kerülése: Utolsó Árpád-házi királyaink, V. István (1270-1272), IV. (Kun) Lász­ló (1272-1290) és III. András (1290-1301) tehetetlenek voltak a nagybir­tokosok (bárók) hatalmával szemben. Az Árpád ház kihalását követő éveket (1301-1307), interregnumként, uralkodó nélküli állapotként emlegetik. Több európai uralkodócsalád is megpróbálkozott örökösödési jogának érvényesítésével, amely leányágon rokona volt az Árpádoknak. Trónkövetelőként jelentkezett: a cseh Vencel, a bajor Ottó (Német-Római császárságból), és a nápolyi Anjou-dinasztia tagja (V. István dédunokája), Károly Róbert, akit a pápa – Nápoly hűbérura – is támogatott, így ő lett a legesélyesebb. Ezzel a támogatással a magyarországi befolyását kívánta erősíteni. A gyermek Károly 1299-ben jött Magyarországra. Először csak az Itáliával szoros kapcsolatban álló délvidéki urak támogatták. 1301-ben megkoronázta az esztergomi érsek. (Az lehetett az ország hivatalos királya, akit az esztergomi érsek koronázott meg!). A bárók másik csoportja ennek hírére Fehérváron megkoronázta Vencelt. Ő azonban apja halála után a cseh trónra kerülve átadta a koronát a bajor Ottónak. Vencelt a kalocsai érsek, Ottót a veszprémi és a Csanádi püspök koronázta meg. Az ország nagy része a tartományurak, a hatalmas birtokú bárók kezében volt. Kiskirályként uralkodtak. Próbálták uralmuk alá hajtani a Károlynak meghódolt területeket, adás-vétellel, cserével, de erőszakos foglalással, hatalmaskodással is. A fiatal Károly Róbert végül 1312 Júniusában Rozgonynál a hozzá hű nemesek seregével legyőzte és behódolásra kényszerítette az ellene lázadó bárókat.

gazdasági reformjai: Az államháztartást új alapokra fektette. Ez a korszak volt Magyarországon az árutermelés és a pénzgazdálkodás virágkora. Az ország gazdasági fejlettsége utolérte a Nyugat-európai (Franciaország, Anglia) szintet. A megfogyatkozott királyi birtokok jövedelme mellett, a regáléjövedelmekre (királyi felségjogon szerzett jövedelmekre) alapozta az ország helyreállítását. A bányamonopólium (1327) (ezüst és aranybányák jövedelme), a sómonopólium, a Felvidéken pedig, a pénzverés monopóliuma, (a kibányászott nemesércet be kellett váltani a király által veretett pénzre. A beváltási haszon 35-40% volt. A királyi kamarák annyi súlyú aranypénzt adtak vissza, mint amennyi a nyersanyag súlya volt. A haszon a pénz ötvözetéből származott). A királyi kincstárnak, jelentős haszna származott, a bevezetett harmincadvámból is, amelyet a határhoz közel eső városok (Pozsony, Szeben, stb.) külkereskedelmére szabtak ki. Értéke, a behozott áruk 3, 33%-át, tette ki. Megjelent a jobbágyok első állandó állami adója is: a kapuadó. Ebben az időben Magyarország adta Európa aranytermelésének több mint a felét. Károly Róbert érdekeltté tette a nemeseket az új bányák feltárásában is. Régen nem részesülhettek a bánya bevételéből, ezért sokszor eltitkolták a létezésüket. Ezután a kitermelt mennyiség 1/3-ad részét megtarthatták. Ez volt a bányabér (Urbura). Arany forintot (fiorino) verettek, amely értékálló volt. Az Anjou királyok szimbóluma a liliom volt a pénzen. Az állandó értékű aranyforint veretéséből, a kamarának a haszna (pénzváltások) elveszett és ezért vezették be a kapuadót, amely mindenkire vonatkozott, és a jogilag egységes jobbágyság kezdetét, feltételeit teremtette meg.

A gazdaság irányító szervei: A reformok végrehajtására, kibővítette az ország pénzügyi szervezetét, az állami jövedelmeket behajtó és kezelő kamarákat. A kamarák élén a kamaraispánok álltak, familiárisaik a pénzbegyűjtők, akik a megyék segítségével összeírták az adózókat, vetették ki és szedték be az adót.  A kamaraispánok fölött pedig a tárnokmester állt.   

Külkereskedelem, külpolitika: A reformok következményeként megélénkült az ország külkereskedelme is. A nyugat felé irányuló magyarországi külkereskedelem hasznát azonban, ebben az időben a bécsi kereskedők fölözték le (árumegállító jog). A magyar kereskedők kénytelenek voltak ott eladni a termékeiket és a nyugati szállítók is, csak Bécs közvetítésével tudták hazánk termékeit megvásárolni.

Cseh és Lengyelország érdekeit is sértette ez, ezért 1335-ben a Visegrádi találkozón a három király: Luxemburgi János cseh, III. Kázmér lengyel és Károly Róbert, kereskedelmi megállapodást kötött. Új királyi védelemben részesített, jogtalan vámoktól megtisztított, Bécset kikerülő kereskedelmi útvonalakat hoztak létre. Magyarországról nyersanyagot, élelmiszereket, (bort, élő állatot, sót) vittek ki és ipari, valamint luxuscikkeket, keleti selymet, fűszert, posztót, fegyvert hoztak be. A kivitt áruk értéke a fele volt a behozatalnak. A nemesérc, a magyarországi arany nagy része az olasz és német kereskedők tőkéjét gyarapította. Károly Róbert nem váltotta be a pápa által uralkodásához fűzött reményeket. A királyi hatalom helyreállítása után az egyház befolyását is visszaszorította. A pápai jövedelmek 1/3-át lefoglalta, a megürülő püspöki birtokokat maga használta és azokba saját embereit ültette. A külpolitikában erősítette a dinasztikus kapcsolatokat a nápolyi és lengyel uralkodóházzal. Kisebbik fiát, Andrást a nápolyi király unokájával, Johannával jegyezte el. A visegrádi kongresszuson pedig megállapodtak, hogy idősebb fia Lajos, a lengyel trónt is örökli III. Kázmér halála után /Personal unio, egyszemélyi királyság/. Ez a megállapodás, 1382-ig tartott. Károly Róbert egyetlen hódító hadjárata a havasalföldi vajda Basarab ellen, kudarcot vallott. Az ország lakossága a pestisjárványok ellenére, már elérte a 2 milliót, a ritkán lakott országrészek benépesültek. Károly Róbert német bányászokat hívott be a szomszédos cseh területekről, a felvidék északkeleti részére ruszin, Erdélybe szász és román bevándorlók jöttek. A bevándorlók a későbbi századokban is megmaradó etnikai tömbökké kovácsolódtak.

Városfejlődés: A jobbágyok új területeket tettek termővé, erdőt irtottak, mocsarakat csapoltak le. Elterjedt a fordítóeke, így a földet mélyebben művelhették meg. Ezáltal többszörösére nőtt a termelés is. Fejlődött a kertgazdaság, nagyobb területen foglalkoztak szőlővel és gyümölcsfákkal. A földbirtokosok csökkentették a saját használatukban levő földterületet. A parasztoknak állandósult a falubeli házhelye, a határbéli szántók, rétek annak tartozékai lettek, együtt alkották a jobbágytelket. A földesúri járadék alapja a jobbágytelek lett. A földbirtokosok telkesítették földjük nagy részét és ez a járulék vált a megélhetésük fő forrásává. A robot helyett, elterjedt a pénzszolgáltatás. A jobbágyok a termelés növekedésével, a többletet, már piacra is vihették. Ezekből a vásáros helyekből fejlődtek ki, a mezővárosok. Néhányuk egy-egy birtok uradalmi központja volt, ahol heti és néha országos vásárokat is tartottak. A mezőgazdasággal foglalkozó lakosok mellett, már kézművesek is éltek és dolgoztak itt. A mezővárosok egy összegben fizették a földesúri adót. A mezővárosok egy része közvetlenül a király hatalma alá tartozott, aki céltudatosan védelmezte és fejlesztette őket, így egy részük várossá is vált. A városi kiváltságok adományozásában Buda vált mintává, ahol vámmentesség volt, önállóan választhattak bírót, plébánost, a polgá-rok szabadon végrendelkezhettek, és az árumegállító jogot is megkapták a többi településsel szemben. A budai jogot alkalmazó városok felett, kizárólag a királyi tárnokmester bíráskod-hatott. A XIV. Század második felében a kézművesség fejlődött, kezdtek alakulni a céhek.

I Nagy Lajos (1342-1382) uralkodása: Károly Róbert 1342-ben bekövetkezett halálakor virágzó feudális gazdaságot és erős központi hatalommal rendelkező államot hagyott fiára. I Nagy Lajosra, akinek példaképe a világhódító Nagy Sándor volt. A lovagkirály uralkodását, apjával ellentétben a hódító háborúk sora jellemezte. Lengyelor-szág és Nápoly megszerzésével, hatalmas birodalmat akart létrehozni, a három tenger mosta Magyarországot. Külpolitikájának fő célja a nápolyi trón megszerzése volt, sikertelenül. 1370-ben III. Kázmér halála után, lengyel király is lett, az egyezség értelmében. Uralma itt is a királyság gyengülését hozta. Elherdálta apja örökségét, a nagybirtokos réteg megerősödött. A jobbágyok sorsa rosszabbra fordult. Az egyháznak fizetendő tized mellett, a földesurak is bevezették a kilenced megfizetését. A jobbágyok, vándorolni kezdtek azokhoz a földes-urakhoz, ahol kevesebbet adóztak. I Lajos 1351-ben felújította II. Andrásnak a szerviensek érdekeit védő Aranybulláját is. A nagybirtokosokkal szemben keresett politikai támaszt.

Aranybulla módosítása: Módosította a nemesi végrendelkezési szabadságról szóló cikkelyét, és kimondta a nemesi birtok sérthetetlenségét. A birtokot vagy a közvetlen leszármazottak, vagy ha az nem volt, a tulajdonos oldalági leszármazottai örökölhették. A nemesi nemzetség kihalása után visszaszállt a királyra. A birtokot eladni, vagy más módon elidegeníteni nem lehetett. Ez az ún. ősiség törvénye, amely a nemesi jogok egyik igen lényeges eleme lett, és 1848 áprilisáig /az áprilisi törvénykönyvig/ gátja volt a nemesi birtokok forgalmának. /Az ősök jussán megszerzett földterület birtoklásáról szóló törvény/. A királyi hatalom megerősítését várták ettől. A szabad kereskedelem így korlátozva lett és megszűnt a szabad végrendelkezési jog is. A kilenced törvény is főleg a köznemesek érdekét szolgálta és egységessé tette a jobbágyok terheit. A földesúri terményszolgáltatások azonossá tételével befejeződött a jogilag egységes jobbágyság létrejötte. Az „egy és ugyanazon nemesi szabadság” elve szerint a törvény nem tett különbséget a nemesek között. Azonos jogokat és kiváltságokat biztosított. Ez meggyorsította a köznemesi rend fejlődését.

Rendek: Azok a társadalmi csoportosulások, amelyek egyforma jogokkal és kötelessé-gekkel rendelkeznek. A főnemesség, a köznemesség renddé szerveződött, a jobbágyság nem.

I NAGY LAJOS INTÉZKEDÉSEI: Törvényei szerint a magyar nemes nem adózik, elmehet az országgyűlésre, politikai befolyása van, de katonáskodni köteles, megszorításokkal. Csak az országhatárig köteles a saját költségén biztosítani a haderőt, azon kívül a király köteles fizetni a szolgáltatásáért. Intézkedett az úriszék intézményéről. A nemes törvénykezési és bírói hatalmat is gyakorolhatott a jobbágyok fölött. Őt viszont csak a királyi bíróság ítélhette el, a nemesek tanácsa. A jobbágyoknak szabad költözködési jogot biztosítottak, minden birto-kosnál egységesen és pénzben kellett adózniuk, és néha ajándékokat biztosítani a földesúrnak.

Luxemburgi Zsigmond (1387-1437) uralkodása: Az I. Lajos halála utáni trónviszály tovább erősítette a bárók hatalmát. 1382-1387-ig ismét király nélkül maradt az ország. Lajos a trónt idősebbik leányára Máriára és jegyesére, Luxemburgi Zsigmondra hagyta, akit nem engedték uralkodni. Helyettük Lajos özvegye Erzsébet királyné uralkodott, aki a bárók kezében volt. Az egyik csoport az özvegy királynéval az élen a francia királyi családból szánt férjet Máriának. A másik csoport a nápolyi királyt, Károlyt hívta meg a magyar trónra. Zsigmondot először csak a főurak egy kis része támogatta. A birtokosok egymással szövetségben, ligákba tömörülve vívták harcukat.  Ezt a harcot kihasználva került ki győztesen a küzdelemből Zsigmond. Uralkodásának célja a Habsburg – Német - Római császári cím megszerzése volt és a bárók hatalmának visszaszorítása. 1410-ben megszerezte a Német királyi, 1420-ban a Cseh királyi, 1430-ban pedig a Német- római császári címet is.

Intézkedései: A legjelentősebb királyi városok: Buda, Pozsony, Sopron, Nagyszombat, Kassa, Bártfa, és Eperjes és a tárnoki bíróságát saját közös törvényszékké tette. 1405-ben, az Évi dekrétumokban (királyi leirat) a szabad királyi városoknak egyforma jogokat adott. Árumegállító jog, vásártartás joga, bíráskodás joga (pallosjog). A szabad királyi városok, nem a földesuraknak, hanem közvetlenül a királynak adóztak. Ő volt az első király, akinek szembe kellett nézni a török veszéllyel. A nemességre nem számíthatott, ezért külföldi lovagokból toborzott sereget. Hadjáratának célja a török kiűzése volt a Balkánról, és Jeruzsálem elfoglalása. A tervszerű harcot nem ismerő sereg azonban Nikápolynál (mai Bulgária területe) teljes kudarcot vallott. Reformintézkedése volt az 1397-es országgyűlés létrehozása, ahol a telekkatonaság intézményéről döntöttek. A birtokosok, minden 20 jobbágy után kötelesek voltak egy könnyű hadi-felszerelésű lovas íjászt kiállítani. Ez utóbbi azonban, csak terv maradt. A mongol birodalom fejedelme Timur Lenk súlyos vereséget okozott 1402-ben, az Ankarai csatában a törököknek, így komoly veszélyt az országnak, ebben az időben, még nem jelentettek. Luxemburgi Zsigmond uralkodása idején kezdték kiépíteni a kettős déli végvárrendszert, pénzügyi nehézségei miatt viszont gyakran rontotta a pénzt, amely komoly nehézséget okozott a pénzben adózóknak. Uralkodása idején bontakozott ki az eretnekek elleni kegyetlen huszita mozgalom és1437-ben parasztfelkelések is kezdődtek. 

2.     Céh, manufaktúra és gyár – az üzemszervezési formák elemzése, kialakulásuk okai:

CÉHEK: Nyugat-Európában a XI-XII. Században, Magyarországon a XIV. Században kialakuló iparforma. A céhek, érdekvédelmi szervezetek, amelyeket azonos foglalkozásúak hoztak létre valamely felsőbb hatóság (király) engedélyével. Alapszabályuk volt a verseny kizárása, a konkurencia megszüntetése. Jellemző rájuk, a cégérek alkalmazása, amelyek szimbolizálták a szakma szépségeit. A céhekben nem volt munkamegosztás, és a céh tulajdonosa is dolgozott. Saját érdekeik védelmében, igyekeztek a belső versenyt is megakadályozni, ezért pontosan szabályozták a termelés egész folyamatát, a nyersanyag beszerzésétől a termék értékesítéséig. Szigorúan tiltották a másik "portékájának" ócsárlását és a reklámot. A céhek általában a legalacsonyabb, s nem a legmagasabb árat szabták meg. A céh teljes jogú tagjai csak az önálló műhellyel rendelkező mesterek lehettek. A szabályzat előírta, hogy egy-egy mester hány segédet, inast (tanulót) alkalmazha­tott. Mesterré csak az válhatott, aki meghatározott ideig inaskodott, majd mint le­gény (segéd) dolgozott egy mester műhelyében. A szakmai tudást vándorúton, más városokban, országokban kellett tökéletesíteni. A vizsga a "mesterremek" elkészí­téséből állott. Ha a céh vezetői és az élükön álló céhmester elégedettek voltak a mes­termunkával, a legény mesterré vált és önálló műhelyt nyithatott. A munkamegosztás később a manufaktúrákban alakul ki. A céhekben mennyiségileg kevesebb, de jobb minőségű és magasabb élettartalmú árút készítettek. Az első céhek városvédelmi funkciót is elláttak. Ilyen volt a Lioni takácsok éjszakai őrsége és védelme a városfalaknál. A középkori városok külső képe más volt, mint a mai városoké. Rendszerint ma­gas fa-, gyakrabban kőtornyokkal és erős kapukkal ellátott kőfalak vették körül őket, s a falak előtt mély árkok húzódtak. Így védekeztek a feudális urak és más ellensé­ges támadások ellen. Veszély esetén a céh­tagoknak a városfal meghatározott pontján katonai szolgálatot kellett teljesíteniük. A céhbe új tag belépését gyakran akadályozták, pl.: úgy, hogy a belépőnek költséges lakomán kellett vendégül látnia a céh régi tagjait. Ez a gazdálkodási forma a kezdeti időszakban jónak bizonyult, a XIV.-XV. Században viszont a fejlődés akadályává vált.

MANUFAKTÚRÁK: Az Újkor idején, a nagy földrajzi felfedezések korában, a hatalmas mennyiségű arany és ezüst hatására megélénkült a Világkereskedelem. A megnövekedett keresletet az aprólékos és merev céhszabályok kereteiben azonban nem lehetett volna kielégíteni. Élelmes vállalkozók kijátszották, megkerülték a céheket. Bedolgozó rendszereket hoztak létre, amelyek a manufaktúrák elődeinek tekinthetők. Az olcsó textíliákat - amelyeket minden mennyiségben felvett a kelet-közép-európai piac - a falusi lakossággal készíttették el. Ebben az ún. Kiadási rendszerben, egész falvak szegény családjai fontak, szőttek a városi textilvállalkozók megbízásából. A vállalkozók a késztermékeket azután továbbították a felvevőpiacokra. A drágább, finomabb cikkeket: a fém- és a luxusipar termékeit, más módon készítették. A vállalkozók az általuk felállított műhelyekben, manufaktúrákban fizetett munkásokkal állíttattak elő.  A nagy kereslet és a lakosság létszámának növekedése, szükségszerűvé tette a manufaktúrák létrejöttét. A vállalkozók gondoskodtak a nyersanyagról, a szerszámokról is. A szerszámok már egy-egy műveletre specializálódtak, de még kézi eszközök is voltak. (Innen a név: manu facere - kézzel csinálni.) A manufaktúrában fokozott szerepe volt a munkamegosztásnak. A dolgozók csupán egy-egy munkamozzanatot végeztek, így abban nagy gyakorlatra tettek szert, s igen gyorsan dolgoztak. (A céhes termelésben az egész munkafolyamatot ugyanaz vagy ugyanazok végezték). A manufaktúrákban - de már a kiadási (bedolgozó) rendszerben is olcsóbban és nagyobb mennyiségben termeltek, mint a céhekben. A versenyben sok kézműves ment tönkre. A kereskedő vállalkozók kezén pedig jelentős tőkék halmozódtak fel. A kereskedelem mellett busás hasznot kínált az újonnan felfedezett területek, gyarmatok kifosztása, a rabszolga-kereskedelem és a tengeri kalózkodás is.

A hollandok a XVII. Századra a "tenger fuvarosai" lettek. Angol tengeri kalózok pedig királyi jóváhagyással - a királynak részesedést nyújtva - fosztogatták a spanyol flottát. A holland és angol kereskedelmi társaságok önálló hajóhaddal rendelkeztek. Az 1600-ban alapított angol Kelet-indiai Társaság, pl. gyarmatosított is Indiában. Nyugat-Európában, elsősorban Angliában és Hollandiában tehát óriási tőkék halmozódtak fel. Angliában és Német-alföldön játszódott le először az a folyamat, amelynek eredményeként a földjüket vesztett parasztokból és tönkrement kézművesekből kialakult a bérmunkások rétege. Angliában a posztóipar fellendülése vált jelentőssé. A földbirtokosok és a tehetős parasztok a földművelés helyett juhtenyésztéssel kezdtek foglalkozni, hogy a gyapjú iránti megnövekedett keresletet kielégíthessék. A földesurak, céljaik elérésének érdekében, a közösen használt legelőket kisajátították, a pusztán hagyott és a parasztoktól elvett földeket sövényekkel, karókkal, kőkerítésekkel vették körül. Ennek az eljárásnak a neve a bekerítés. A megnövekedett területeken gazdálkodva, nagy haszonra tettek szert. Belőlük alakult ki később a tőkés réteg. A hasznukat visszaforgatták a gazdaságba, hogy további bevételekre tegyenek szert. A földjükről elkergetett parasztok és a tönkrement kézművesek számára egyetlen megélhetési forrás maradt: a tőkés vállalkozók műhelyeiben munkát vállalni. Ez azonban azt jelentette, hogy kiszakadva az ismerős falusi vagy céhes keretekből, éhbérért kellett dolgozniuk. Sokuknak még ilyen munkalehetőség sem jutott, koldultak vagy csavargókká lettek. Az államhatalom ún. "véres törvények"-kel szorította rá őket a bérmunkás életre.

A tőke elsősorban a kereskedelemből vagy a más úton felhalmozott vagyonokból (kalózkodás, rabszolga kereskedelem) származott. Ez azonban a későbbiekben nem számított. A vagyon eredetére, senki sem volt kíváncsi. Ettől az időtől kezdve azonban két új egymással szembenálló társadalmi réteg a tőkés és a munkásosztály évszázadokon át tartó küzdelme vette kezdetét. A folyamat akkor is folytatódott, amikor a manufaktúrák nagysága is szűkösnek bizonyult és kialakult az új tömegtermelésre dolgozó ipari forma, a gyár.

GYÁRAK:  A gyárak kialakulásának folyamata, az első ipari forradalom időszakában bekövetkezett demográfiai robbanással függ össze. Anglia népessége a XVIII. Századtól ugrásszerűen emelkedett. A mezőgazdasági termelés növekedése, majd a higiéniai viszonyok javulása, a szélesebb körű iskoláztatás, végül az orvostudomány fejlődése és a védőoltások megjelenése együt­tesen eredményezték ezt a látványos változást. Az alapvető ok mindenképpen a gazdasági fejlődés volt, a kapcsolat azonban köl­csönösnek tekinthető: a gazdasági fejlődés lehetőséget teremtett a népesség növekedésére, ugyanakkor a növekvő népesség további ösztönző hatást gyakorolt a gazdaságra. Ez a folyamat a kontinensen is be­következett, és fáziskéséssel ugyan, de az ipari forradalomhoz hasonlóan terjedt kelet felé. A népesség gyors növekedése együtt járt a mezőgazdaság átalakulásával. A két folyamat hatására óriási népmozgások (migráció) indultak meg. A növekvő és a mező­gazdaságban feleslegessé váló népesség előtt két út kínálko­zott megélhetésének biztosítására: a kivándorlás és a fejlődő városokban való letelepedés. A városiasodás következtében új városok jöttek létre, vagy a régi városok lakossága többszöröződött meg. Ez a jelenség új problémák megoldását tette szükségessé. Kialakították az ivóvízellátást, a csatornázást, fejlesztették a közlekedést, szemétszállítást és kórházakat építettek. A városok szerkezete is átala­kult. Különálló negyedek jöttek létre: igazgatási, pénzügyi, kereskedelmi, lakó-és ipari övezetek. A hatalmas, különböző jövedelmű népesség elkülönülve élt a városokban (szegregáció): felépültek a vagyonosok villanegyedei, a középréteg bérpalotái, a kispolgárok és szakmunkások családi házai és a bérmunkások bérkaszárnyái. Akik nem ezt az utat választották, kivándoroltak, az Új világ felé. Az ipari forradalom a szabad verseny keretei között bontakozott ki. A vállalkozóknak, hogy versenyben tudjanak maradni minden áron növelniük kellett vállalkozásuk jövedelmezőségét. Ezt a folyamatot segítették elő az új talál-mányok: Fulton gőzgépe, 1807, George Stephenson Rocket nevű gőzmozdonya (1825). A gőzgépet alkalmassá tették forgó mozgásra is, így a hajózásban fontos szerepet kapott.

A gőzmozdony segítségével pedig lehetőség nyílt a gyors és nagy tömegű áruszállításra, a szárazföldön is. Mindezeknek köszönhetően gyorsabbá vált a közlekedés, új területek kapcsolódtak be a gazdaság vérkeringésébe, új piacok nyíltak és nyersanyagforrásokat tártak fel. Ez nagy lökést adott a vas- és gépipar fejlődésének is. Megjelent a vassín és óriási ütemben megkezdődött, a vasúthálózat kiépítése, elsősorban Angliában, később más országokban is. A gőzmozdonyokat használták vontatásra a bányákban is. A közlekedés forradalma mellett a hírközlés is jelentős változásokon ment keresztül. A fényjelekkel továbbított információs rendszer, az optikai távíró helyét az elektromosság megismerése után, a kábelen továbbított elektronikus jelek, a Morse (1832) vette át. Fellendült a nehézipar. Mozdonyokat, síneket, textilipari és mezőgazdasági gépeket, szerszámgépeket gyártottak, nagyipari mennyiségben. A szerszámgépeket alkalmassá tették a fa mellett, a vas megmunkálására is (eszterga: Maudslay 1810) és a csavarok, illesztékek, fesztávok méretbeli problémáinak kiküszöbölésére bevezették a szabványosítást. A bányászat is biztonságosabbá vált, a sújtólégrobbanást kiküszöbölő lámpának köszönhetően (Davy, 1815) és a vaskohászat hatékonysága is megnőtt a kokszosítás (Darby) elterjedésével. A technikai újdonságoknak köszönhetően, lehetőség nyílt a tömeggyártásra és az új termelési forma, a gyárak kialakulására. Az üzemtulajdonosok gépesítettek, s leszorították a bérköltségeket. Így tudták biztosítani a jövedelmezőség növekedését. Céljuk az volt, hogy minél több terméket állítsanak elő, a lehető legkisebb befektetéssel. A költségek csökkentésének számtalan, többnyire embertelen módja volt: napi 14 órás munkaidő, fizetett pihenőnap nélkül; nők és gyermekek­ dolgoztatása alacsonyabb bérért. A munkásoknak pedig, bérük egy részét a gyár boltjában kellett levásárolniuk. Új probléma volt tehát a kialakuló nyomor kérdésének a kezelése és a környezetszennyezés visszaszorítása is.

3.     A nagy gazdasági világválság, válságkezelés, következmények:

A válság kitörése: Az I. Világháború után, az euró­pai gazdaság csak állami beavatkozással és az amerikai tőke segítségéve tudott talpra állni, de fejlődési üteme a boldog békeidőkhöz képest lelassult. A világkereske­delem fejlődési üteme is visszaesett, mivel szűkültek a piacok, kiesett Oroszország, s a gyarmatok gazdasági fejlődésével csökkent az itt elhelyezhető áruk mennyi­sége is. Egyedül a világháborús szállításokból hasznot húzó Egyesült Államok gazdasága fejlődött gyors ütemben. Az Egyesült Államokban az életszínvonal gyorsan nőtt, ami növelte a fogyasztást, vagyis az eladható áruk mennyiségét. A befektetésekkel szemben azonban a piac, nem bővült ez­zel arányosan. 1929-ben az összefüggés egyik pillanatról a másikra nyilvánvalóvá vált. A New York-i tőzsdén, hirtelen mindenki eladni akart, venni senki, ezért kirobbant a tőzsdekrach. A tőzsde összeomlása láncreakciót indított el. A válla­latok nem tudták értékesíteni termékeiket, ezért csökken­tették vagy leállították termelésüket, elbocsátották mun­kásaikat. Ezzel tovább csökkent a vásárlóerő, szűkült a piac, így az üzemek még jobban visszafogták tevékenységüket, mely újabb elbocsátásokhoz vezetett. A válság az iparból indult, de a gazdaság összetettsége révén kiterjedt a mezőgazdaságra és a hiteléletre is. A világgazdaság már összekap­csolta a Föld minden régióját, így a visszaesés eltérő mértékben, de minden kontinensre kiterjedt. A válság azokat az országokat sújtotta leginkább, akik vagy fej­lettségük (Egyesült Államok, Németország), vagy spe­ciális helyzetük révén (pl. Argentína) jelentős exportot bonyolítottak le, s nem rendelkeztek gyarmatokkal, melyekre átháríthatták volna a terhek egy részét. A kormányok a vállalatokhoz hasonlóan kezelték a problémát. Csökkentették az állami költségvetést, leépítették a hivatalnoki kart, megvonták a támogatásokat, és vámokkal védték országuk piacait. Ez a mód­szer azonban tovább rontotta a helyzetet. A korábban eredményes válságkezelés azért nem járt sikerrel, mert nem a régi típusú, időről időre visszatérő ágazati válságokról, ha­nem az egész világot, szinte minden gazdasági ágat érintő problémáról volt szó. Nem működött a korábban jól bevált recept mivel a túltermelési válságba kerülő területet a korrekció után nem zárkóztatta fel a többi, virágzó ágazat.

Nemzetközi társadalmi következmények: A válságot követően a fejlett országokban, milliók váltak munkanélkülivé és százezrek haltak éhen. A középrétegek is megérezték a változást, a felsőbb rétegek viszont nem. Növelte a feszültséget, hogy milliók éheztek, de a tengerbe szórták az eladhatatlan gabonát, vagy kávéval fűtötték a mozdonyokat. S miközben a tömegek bizalma megrendült a polgári demokráciákban, a nehézségeket mind a szélsőjobb mind a szélsőbal demagóg ígéretekkel, térnyerésre használta fel. A kommunista propaganda hatását növelte, hogy a válság, kevésbé érintette a Szovjetuniót, illetve a világ nem értesült, vagy nem hitte el a szovjet gazdasági nehézségekről és a törvénysértések érkező híreket. Döntő politikai kérdéssé vált a válság megoldása, demokratikus keretek megtartásával vagy azok mellőzésével. Méreteik és gazdasági erejük folytán a legfontosabbá Egyesült Államokban és Németországban lejátszó események váltak. Nagy jelentőséggel bírt, hogy a világon a legnagyobb gazdasági erőt képviselő Egyesült Államokban a válság leküzdése a demokrácia megvédésével együtt valósult meg.

válságkezelés elméletei (Anglia): Keynes angol közgazdász szerint az állam-nak kellene megrendelőként fellépnie, ösztönözni a gazdaságot. Így megindulna a piac, új munkahelyek létesülnének, további bővülés válna lehetővé. Elmélete szerint az állami beru-házásokat olyan területekre kell összpontosítani, melyek termékeikkel nem terhelik a piacot, de új beruházásokra teremtenek lehetőséget: közlekedés, szolgáltatások, energiatermelés.

New Deal (USA): Az Egyesült Államokban a jólét helyébe éhínség és nyomor lépett. A kormánnyal elégedetlen emberek ezért választották meg elnökké az új programot (New Deal = új irány) hirdető, és New York állam kormányzójaként sikereket elérő Rooseveltet (1932). Roosevelt állami beavatkozást hirdetett, zárolta a bankbetéteket, a dollár árfolyamát elszakí­totta az aranyalaptól, s így tulajdonképpen inflációt gerjesztett, ami olcsóbbá tette az állami beruházáso­kat. Köz­munkaprogramot indított el. A közmunkákkal megkezdték az autópályák építését, szabályozták, és munkába fogták a Tennessee folyót. A vetésterületü­ket csökkentő farmereknek az állam fizetett, így a közpénzekből modernizálták gazdaságaikat. Roosevelt korlátozta a versengést törvényekkel szabályozva. Az alkotmánybíróság nem fogadott el minden intézkedést, de a New Deal így is elérte a célját, enyhült a válság.

Németország: Az I. Világháború után hazatért fiatalok, nem találták a helyüket. Tömegesen csatlakoztak a szélsőjobboldali szervezetekhez, amelyek a nemzeti és szociális demagógiát alkalmazva, diktatórikus hatalom kiépítésére törekedtek. A nemzetiszocialista (náci) mozgalom népszerűségét kihasználva Hitler ragadta meg a hatalmat. Jól használta fel a propaganda minden lehetséges eszközét. Kiépítette saját propaganda és erőszak szervezeteit. Beszédeiben tudatosan alkalmazta a tömeglélektan által felkínált módszereket a tömeg befolyásolására. A meggyőzést a nácik kiegészítették az ellenfelek meg­félemlítésével, melyet a párt barna inges rohamoszta­gai (SA) végeztek. A nácik számára a lehetőséget a világgazdasági válság nyomán kibontakozó nyomor és kilátástalanság teremtette meg. A párt taglétszáma folyamatosan nőtt, és választási eredményei javultak.  Hasonló ütemben erősödött a kommunisták befolyása is. A szélsőséges erőkkel szemben a polgári pártok és a szociáldemok­raták nem tudtak egységesen fellépni. A jobboldal a kommunista veszélytől való félelem miatt, Hitlert támogatta, aki 1933. Január 30.-án, alkotmányos keretek között került az állam élére. Ezután kegyetlenül leszámolt ellenfeleivel, és a kommunista párt után az összes többi pártot is megszüntette. Minden hatalom a náci párt, s ezen belül a vezér, a Führer kezében összpontosult. Egyedül az egyházak élték túl a totális pártállam kiépítését, bár azok tevékenységét is jelentősen korlátozták. Hitler ezután leszámolt az SA csoporttal (hosszú kések éjszakája, 1934. Június 29-30.), így megszabadult a párton belüli vetélytársaitól.   Totális hatalmát a két, teljes mértékben az irányítása alatt álló karhatalmi szervezetre, az SS-re és a Gestapóra (Titkos Államrendőrség) támaszkodva alakította ki. Hitler tisztában volt azzal, hogy a gazdaság helyreállítása nélkül nem tudja hatalmát megszilárdítani ezért növelte a gazdaságban az állami beavatkozást és az állami irányítást.

Az állam megrendelőként lépett fel (pl. autópályák épí­tése), szociális engedményekre szorították a tőkét (társadalombiztosítás, fizetett szabadság). Ez a termelés növekedéséhez és a munkanélküliség gyors visszaszorulásához vezetett. A válság leküzdésében jelentős szerepet játszott a fegyverkezés újbóli beindítása is. Az infrastruktu­rális beruházásokhoz hasonlóan az is állami megren­deléseket jelentett, de nem terhelte fogyasz­tási cikkekkel a piacot. (Akárcsak Keyes elméleténél!). Az általános gazdasági fellen­dülésnek, a fegyverkezésnek és milliók egyenruhába öltöztetésének köszönhetően Németország kilábalt a válságból. Hitler népszerűsége nőtt, antiszemitizmusa, erőszakos politikája és hatalom-éhsége viszont, a II. Világháború kitöréséhez vezetett. Ezt elősegítette a nyugati államok viselkedése is, akik a konfliktusok elkerülése miatt, az engedmények politikáját választották.

Spanyolország: Spanyolországban a világgazdasági válság a diktatúra és a monarchia össze­omlásához vezetett (1931). Az új köztársaság radikális reformokat hajtott végre (földosztás, az egyház korláto­zása, szociális törvények). A válság körülményei között a szélsőséges erők megerősödtek. 1936-ban Franco tábornok a hadsereg jelentős részének támogatásával jobboldali felkelést robban­tott ki. A polgárháború 1936-1939-ig tartott. Mindkét fél külső támogatást kapott. A lázadó tábor­nokot a fasiszta Olaszország és a náci Németország fegyverrel, csapatokkal (pl. a Condor-légió) támogat­ta. A náci német hadsereg számára az új fegyverek (pl. a repülőgépek) kipróbálására is lehetőség kínálkozott spanyol földön. A köztársaságiakat a Szovjetunió segítette, és ez a kommunisták megerősödéséhez vezetett, akik ki akar­ták sajátítani a diktatúraellenes köztársasági mozgalmat. Végül Franco hadserege aratott győzelmet, s a véres polgárháború után Spanyolországban a katonai diktatúra évtizedei követ­keztek.

OLASZORSZÁG: Az I. Világháború után, Olaszországban is megjelentek a szélsőséges erők. A szélsőjobboldali csoportokat egy volt szocialista értelmiségi, Mussolini kovácsolta egységbe a Nemzeti Fasiszta Párt keretei között. A fasiszták szemben álltak a nemzeti eszmét elvető kommunizmussal, de a polgári demokráciával is, amely álláspontjuk szerint az anarchiát és a kisemberek, kiszolgáltatottságát jelenti. A nemzeti felemelkedést, a nagytőke korlátozását, a kisemberek felkarolását meg­valósító erős államot kívántak létrehozni. A szociális és nemzeti demagógiát ötvöző fasiszták szavainak a párt felfegyverzett félkatonai csoportjainak (a feketeingesek) gyilkosságai és terrorakciói adtak nyomatékot. A kommunista mozgalom visszaszorítása érdekében a király is Mussolinit támogatta, mi­niszter-elnöknek nevezte ki, és koalíciós kormány élén kezdte meg működését. A rendet erőszakkal tartották fenn, de a fasiszta hatalom fejlesztette Olaszország gazdaságát, kiterjesztette szélesebb néprétegekre az állami gon­doskodást. Utak, lakások épültek, mocsarakat csa­poltak le, visszaszorították a szicíliai maffiát. A válság leküzdése érdekében Mussolini - félretéve ideológiai megfontolásait - felvette a diplomáciai kapcsolatokat a Szovjetunióval, hogy a szovjet piac megnyíljon az olasz árucikkek előtt. A vallásos Olaszországban fontos volt, hogy Musso­lini - több mint fél évszázados szembenállást rendezve - konkordátumot kötött a pápasággal (lateráni egyez­mény, 1929), amelyben elismerte a Vatikán független­ségét, a katolikus vallást államvallássá nyilvánította. Mussolini kezdetben nem értett egyet Hitler politikájával, később azonban a szövetségesévé vált.

SZOVJETÚNIÓ: Az 1920-as-30-as évek a bolsevik hatalom kiépülésének időszaka volt a Szovjetunióban. A világgazdasági válság problémája az országban, összeolvadt a kialakuló új államrendszer kegyetlenségeivel. A bolsevik hata­lom ideológiájának megfelelően államosította az ipart és a kereskedelmet, a parasztoktól pedig elvették a sa­ját földjeiken megtermelt terményeket. A polgárhábo­rú időszakában a gazdaság szétzilálódott, a termelés a háború előttinek a töredékére esett vissza, a piac és a pénz elméletileg és gyakorlatilag is megszűnt. Mindkét tényező a termelés és az elosztás központi irányítását erősítette. A hatalmat megragadó, majd a polgárhábo­rúban megvédő bolsevikok a korábbiaknál nehezebb feladattal kerültek szembe: a békés élet, az új világ megszer­vezésével.

Először a piac kizárásán alapuló rendszer, hadikommuniz­mus jött létre. A piac megszűnte miatt azonban a helyzet a béke beköszöntével nem javult, hanem romlott: nem volt sem élelmiszer, sem iparcikk. A bolsevik hatalomtól jobb életkörülményeket váró emberek éheztek, s rövi­desen lázadások és sztrájkok robbantak ki, (pl. a kronstadti matrózlá­zadás, 1921). A hatalom megtartása érdekében Lenin útmutatása alapján gazdasági irányváltásra került sor. Az új gazda­ságpolitika, orosz rövidítéssel a NEP korlátozott mér­tékben visszaállította a piaci viszonyokat és a pénzfor­galmat. Leglényegesebb intézkedésként a parasztoknak engedélyezték a kötelező beszolgáltatáson túl megma­radó terményeik piaci értékesítését. A javuló ellátás mellett, a nagyobb nemzetiségi területeket, tagállamokat rákényszerítették az egyesülésre. 1922-ben megalakult a Szovjetunió. A Szovjetunió a bolsevik rendszer kiépülésével a fejlődés két alapvető forrásától zárta el önmagát: a külföldi tőke és technológia beáramlásától, valamint a piaci viszo­nyok ösztönző hatásától. A következő évtizedek, a tervutasításos rendszernek megfelelően alakultak. A központ által készített időarányos terveknek (ötéves tervek) megfelelően kellett teljesítenie a gazdaságnak. Felszámolták az önálló magántulajdonnal rendelkező parasztságot, termelőszövetkezetek (kolhozok) és állami gazdaságok (szovhozok) jöttek létre. A dolgozókat munkásként foglal-koztatták. Embertelen módszerek alkalmazásával igyekeztek a gazdaságot fellendíteni. A gabonát exportálták, miközben milliók haltak éhen. Lenin halála után a Sztálini diktatúra időszaka következett, aki még keményebb eszközöket alkalmazott. Munkatáborokat hozott létre (gulágok), ellenségei számára, de a gyilkosságoktól sem riadt vissza korlátlan hatalmának érvényesítése érdekében. A kommunista diktatúra célja, a hatalom megtartása és egy erős hadsereg létrehozása, fenntartása volt. Később Hruscsov és Brezsnyev vezetése alatt csökkentek a kegyetlenkedések. Igazi változás azonban, Mihail Gorbacsov nevéhez fűződik.

MAGYARORSZÁG: Az I. Világháború és a forradalom alatt hazánkban is drasztikusan romlottak az életkörülmények. A háború után a gazdaságot át kellett állítani a békés termelésre. A Monarchia felbomlása piacvesztéssel, a tőke- és munkaerő-áramlás megszűnésével járt, és az ország jelentős területeket is vesztett. Szerkezetváltásra volt szükség, amihez tőkére volt szükség. A túlméretezett élelmiszeriparral szemben más gazdasági ágazatok támogatása vált fontossá, pl.: a könnyűipar (textilipar) fejlesztése. Az országban a problémák leküzdésére először az inflációs politikát alkalmazták. A kormányzat a pénzkibocsátás fokozásával hiteleket adott a vállalkozóknak, melyeket az inflálódó pénz­ben - számukra előnyösen - fizettek vissza. Emellett külföldi tőkét is igénybe vettek. A Népszövetségtől 250 millió aranyko­ronát (népszövetségi kölcsön) kértek. A kölcsönből finanszírozták a gazdasági szerke­zetváltást, s bevezették az új valutát, a pengőt (1927). Hitelt nyújtottak a mezőgazdaság modernizálásához (gépesítés), a turizmus (a lillafüredi Palota Szálló), a villamos ipar és a közlekedés (a csepeli szabad kikötő kiépítése, a Budapest-Hegyeshalom vasútvonal vil­lamosítása) fejlesztéséhez. A kölcsönből nyílt mód a középrétegek, elsősorban a köztisztviselők egziszten­ciális biztonságának megteremtésére és a Magyaror­szágra visszatelepülők tömegeinek elhelyezésére. Bethlen tevékenysége nyomán a gazdaság stabi­lizálódott. A stabilitás részben a külföldi tőkén nyugodott, és a gazdasági növekedés üteme alacsonyabb maradt a békeévekben tapasztaltnál. A világgazdasági válság miatt a kormányzat újabb külföldi kölcsönökkel próbálkozott, azonban nem járt sikerrel. Hasonlóképpen nem hoztak eredményt a költségvetési megszorítások és a külföldi hitelek törlesztésének fel­függesztései sem. Visszaesett a termelés, nőtt a munkanélküliség. Az exportlehetőségek bezárultak, a fogyasztás csökkent. Számos kis- és középbirtokos tönkrement, különösen azok, akik hitelekből fejlesztették gazdaságukat. A legkisebb veszteséget a könnyűipar (pl.: textilgyártás, bőripar) könyvelhette el. Magyarországon is szervezkedni kezdtek a szélső jobb oldali erők (pl.: kaszás keresztesek), de megjelentek a kommunista szervezkedések is a KMP megalakulásával. Később az ország a politikai csatározások közepette, a náci Németország csatlósállama lett a II. Világháborúban.

II.               NÉPESSÉG, TELEPÜLÉS, ÉLETMÓD:

4. Középkori városok élete (gazdasági, politikai előzmények, társadalmi viszonyok):

KORA KÖZÉPKOR: A kora középkor időszakában a népvándorlás pusztításai során szinte megszűntek a városok, az írás és olvasás háttérbe szorult, elpusztultak az utak és hanyatlott a kereskedelem is. A kora középkor zavaros időszakában emelkedett ki a pápaság és kialakult a világi hatalomtól függetlenedő katolikus egyház. Fontos szerepük volt az antik műveltség átmentésében, az új államok létrejöttében és a gazdaság felvirágoztatásában. Királyságok szerveződtek, külső és belső háborúk követték egymást, végül egy az előzőektől eltérő államforma a feudális állam jött létre. Új jogi, gazdasági és személyi kapcsolatok alakultak ki. Létrejött a földesúr – jobbágy viszony. Kialakult a hűbéri társadalom, a sajátos hierarchiájával. Európa régiói elkülönültek /nyugat, közép és kelet/. A kelet felöl támadó muzulmánokat a Frank birodalom és a tovább virágzó Bizánci Birodalom, tartóztatta fel.

A hűbéri társadalom jellemzői: A hűbériség középpontjában a földbirtok áll. A földbirtokot az adja, akinek a tulajdona, legtöbbször a király. Annak ad földbirtokot, aki katonai szolgáltatással viszonozza azt, és hűségesen szolgálja az uralkodót. A föld adományozása jogi viszonyt is jelent a két fél között. A föld tulajdonosa, a hűbérúr /senior/ a földet tovább adhatja további hűbéresnek /vazallus is így egyben/. Kapcsolat azonban csak a közvetlen szerződő felek között volt: „Az én hűbéresem hűbérese, nem a te hűbéresed!” Mindig kétoldalú a viszony, viszont írásba nem fektették le ezeket a megállapodásokat. Az adott szónak nagyobb súlya volt. A jobbágyság ebbe a láncba nem kerülhetett be. A társadalmi lánc vízszintes összekötése a rend. A földterületnek két formája volt: Benefícium: Szolgáltatás fejében járó ajándék. Nem volt örökölhető, és bármikor vissza is lehetett venni. Feudum: Ez a terület apáról fiúra szálló, örökölhető terület volt. Az uralkodó, csak akkor uralkodhatott, ha a pápa koronázta meg. Így Isten kegyelméből a jogok tulajdonosa, törvényhozó lehetett. A jogviszonyokat törvényben is rögzítették. Az első törvényekre a magántulajdon védelme volt a jellemző, és a Tálio elv. A királynak támogatnia kellett az egyházat. Az uralkodásért cserébe földbirtokokat is adományoznia kellett az egyház részére. A földtulajdonnal rendelkező vezetők csoportja mellett létrejött a földet megművelők rétege, a jobbágyság, a korábbi rabszolgák, a colonusok és a szabad germán parasztok összeolvadásával. A jobbágy által fizetett adótípusok, nem mindig pénzbeli juttatások voltak, lehetett munka és terményadó is. A feudális földbirtok elnevezése a középkorban az allódium. A telepes falvakban a nyomás kényszer volt a jellemző. Minden jobbágynak egyenlő nagyságú parcellája volt. Kétnyomásos gazdálkodást alkalmaztak, ugar és szántó váltakoztatása. Minden jobbágynak ugyanazt a földterületet kellett művelnie. A gazdasági és politikai fejlődés, a nyugat római birodalom helyén kialakuló Frank birodalomhoz köthető. Először csak törzsszövetségi szinten álltak, később azonban létrehozták a Frank királyságot, majd az első feudális államot. Jelentős uralkodójuk Klodvig volt (482-511). Ő volt az, aki népével együtt, csatlakozott a római egyházhoz és szervezett keretek között működő stabil államot hozott létre. Dinasztiát alapított, majd munkáját utódai a Merovingok és a Karolingok folytatták, sikeres hódításokkal növelve birodalmukat.

ÉRETT KÖZÉPKOR: Erre az időszakra, a feudalizmus gazdasági fejlődése (prosperitás), vagyis a mezőgazdasági forradalom és a pénzgazdálkodás kialakulása volt a jellemző. A X. Századtól a termelésben bekövetkező technikai fejlődés segítségével nagyobb termés-eredményeket érnek el. A feudalizmus virágkora azonban a XI.-XV. Század közé tehető. A mezőgazdaságban bevezetik a nehézekét (sumér találmány) és új, korszerű öntözési technikákat fejlesztenek ki. A fogatolás új módját is alkalmazzák. Az állatok szügyére teszik a hámot (szügyhám), nem a nyakába és bevezetik a lópatkolást (magyar találmány). A fejlődés során ötvözik az ókori hagyományokat a nomád, pásztornépek technikájával.

A termelésben kettő-, háromnyomásos gazdálkodást vezettek be (tavaszi, őszi és ugar területek váltakoztatása). A termelés növekedésével a népesség száma is nőtt. A naturalisztikus, önellátó gazdálkodás helyett árutermelő gazdálkodás, és ennek segítségével a pénzgazdálkodás is kialakult. A parasztság helyzete is változik, megszűnik a robot, helyébe pénzjáradék lép: a kilenced a világi uralkodóké, a tized, az egyházé. Helyzetüket javítja az országokba betelepülő hospesek (jövevények) számára adott kedvezmények bevezetése. A XII.–XIII. Században Nyugat-Európában egy egységes társadalmi csoport alakul ki, az azonos jogokkal rendelkező jobbágyság, Nem röghöz kötöttek, szabad költözködési joggal rendelkeznek, földjeiket örököltethetik családon belül, és egységesen adóznak, függetlenül attól, hogy kis vagy nagybirtokon élnek. Elindul a városiasodás (urbanizáció) folyamata is.

Kézműves és ipari forradalom, KERESKEDELEM: Az ipar fejlődése Európa egyes területein különösen magas színvonalat ért el. Flandriában az Angliából behozott gyapjúból jó minőségű posztót készítettek, Dél-Németországban a bányászat és a fémfeldolgozás emelkedett ki, Észak –Itália városaiban pedig szintén a posztógyártás és a selyemszövés. Az árutermelés növekedésével bővültek a piaci kapcsolatok is. Egyes országok bel- és külkereske